Először is... azta! Nagyon örültem a prológushoz érkező kommenteknek, mindegyik annyira édes volt.
Komolyan megszenvedtem ezzel a fejezettel, el sem tudjátok képzelni mennyire. De nagyon örülök, hogy annyian elolvastátok a szösszeneteimet, ötleteltetek velem, tényleg iszonyatosan sokat segített, ha nem vagytok nem is lenne most fejezet.
Remélhetőleg a következő fejezet nem nyolc hónap múlva érkezik... (De legalább van már egy trailerünk is, ami HD-ben a legszebb)
.jpg) |
| Zene |
Valaki megböki a vállam.
— Hm? — pillantok az illetőre, akinek hidrogén szőke haja meglebben a mozdulatom hatására.
— Van egy tollad? — várakozóan tárja ki a markát, hegyes, köves karmait leginkább Barbie baba villáiként tudnám elképzelni.
— Csak ez az egy — fejezném be a beszélgetést, mikor elkapja a vállam. Szívesen megnézném az arcát, ha egy kis darabka a körméből bele ragadna a pulóverembe, én pedig kirántanám a kezeiből a vállam. Rögtön megszűnne ez a nagy csend.
— Te vagy a halott srác csaja, nem? Eva, ugye? — színpadiasan megemeli a szemöldökét, és megpróbál szomorkás képet vágni. — Jól nézett ki — rózsaszín ajkai mosolyra húzódnak, ahogy arra vár, itt helyben elbőgjem magam. Helyette pont olyan kedélyes arcomat mutatom, mint ő, majd kezemet a tollal, a tenyere fölé helyezem: - Kösz - ejtem le a tollat, amit el is kap.
— Hölgyek, mi ez a társalgás az óra alatt? — csapja össze a kezeit a tanárnő -, majd óra után kibeszélitek kivel mennétek fagyizni!
Legszívesebben asztalt csapkodva röhögnék ezen a kijelentésen, de ennyire illetlen nem vagyok, így egy érdekes, vörös mosolyt engedek meg csak magamnak.
A kék, és zöld laminált lapok váltakoznak a padlón, a lábak dobognak fölötte. A magassarkúcípők olyan erősen vágódnak bele, hogy arra várok, mikor indulnak meg körülöttem a falak, egy kisebb tűsarkú földrengés hatására. Betegesen el akarom kerülni az aulát, pontosabban nem is a helyiséget, csak egy kis asztalt a közepén, rajta egy monitorral, gyertyákkal, macikkal, és még ki tudja mivel, mert manapság a halottaknak így tisztelgünk: csecsebéket vásárolunk. Nem érdekes, hogyha gyertyák helyett cumik és pelenkák sorakoznának, akkor akár egy születést is ünnepelhetnénk? Vagy talán az a rosszabb, hogy azok a lányok, akik életükben jó adj' Isten, egyszer beszéltek vele, most virrasztást szerveznek? Esetleg, hogy a történelem tanár, akit Callum utált, és a férfi is hasonló érzésekkel viseltetett feléje, elsőként ajánlkozott, hogy mindenben segít a lányoknak. De azt hiszem egyértelmű kedvencem, hogy nem küldtek meghívót Callum anyukájának, az ő fiát siratják, talán érdemes lett volna őt is értesíteni. Az egésztől valami furcsa hányinger kerülget, mégis nevetni akarok rajta, az emberi hülyeségen.
Kifújom a levegőt, majd elindulok az ebédlő felé, át a rettegett csarnokon, amikor valaki elkapja a vállam. Az erősebb szorítás miatt nem is gondolok az egyik szervező lányra, így egészen kedélyesen fordulok az ismeretlen felé, ámde a mosoly rögtön le hervad a számról, mikor meglátom a lelkészt. Volt néhány vitánk, és valahogy megvagyok győződve róla, hogy lesz is még. Nagyon örülnék neki, ha nem próbálna megtéríteni, hiába református gimnázium, meg minden, engem hagyjon ki belőle. Hiszen eljárok a templomba, áhítatra, így teljesítem az iskola által szabott kötelességet. Semmi bajom nincs azzal, ha valaki vallásos, sokkal inkább az emberről beszélünk most, a drága, fiatal lelkészről, aki néhány éve még diákként tanult itt. Van egy olyan érzésem, hogy a mai napig nem vetkőzte le a diáklétet, azért szokott flörtölgetni a lánykákkal, miközben elszavalja a tíz parancsolatot.
— Helló, Eva. Biztos vagyok benne, hogy nagy megrázkódtatás lehetett Callum halála. Tudod, hogyha nem sikerül feldolgoznod a gyászt, én mindig itt vagyok — a negédes szavak közben, a vállamon felejtett keze lejjebb vándorol a hátamra, végig simít rajta, mintha csak régi barátok lennénk, és éppen ügyes-bajos dolgaimba avatnám be őt.
— Elég jól megvagyok nélküle.
Azt hiszem igazam van, nem érzek fájdalmat, nem érzek késztetést arra, hogy sírjak, csak üres vagyok. Szó szerint, eltudom képzelni, hogyha valaki megütné a mellkasom, az kongana, mindenki hallaná, egészen olyan lenne, mint egy néma sikoly.
Victor nagyot sóhajt, vékony ajkait lebiggyeszti.
— Eva, tudom milyen nehéz ez, elveszteni azt, akit szerettél. Erősnek szeretnél látszani, de nem adod be nekem, hadd könnyítsek a lelkeden! — keze fel-le jár a hátamon, túlságosan is közel a csípőmhöz.
Borzalmas ötlet jut az eszembe.
Ahogy közelebb lépek, a fejemet lehajtom, majdhogynem a férfi mellkasába fúrom a fejem, és mikor karjai a hátamra hullanak az ölelése túl szorossá válik. Felnézek rá, a számat kinyitom, mintha éppen csak egy hajszál választana el a sírástól, a hangom remeg:
— Annyira félek...
A szempilláimat rebegtetem, azt remélem, hogy így könnyen kijátszhatom, és végre hagy elmenni, vagy egy gyors sírással letudom az egészet. Nem lesz baj, gyorsan túlesünk rajta. Egy kis színészkedés még senkinek sem ártott.
Lerogytam a kanapéra, amint ülőhellyel kínált, a lábam már fájt a folyosón való álldogálás miatt, a lúdtalpnak ez bizony nem tesz jót. Összefonom a karjaim magam előtt, ahogy Victor felé tekintek, aki éppen kulcsra zárja az ajtót. A szám apró vonallá szűkül össze, kellemetlen, szúró érzés költözik a mellkasom közelébe. Csiklandoz, és szurkál, arra ösztönözve, hogy álljak fel, mondjam azt, hogy rosszul vagyok, WC-re kell mennem, bármit, csak szaladjak. De ehelyett csak meredten bámulok, az is meglehet, hogy ilyet tekintettel, mivel Vic, ahogy letelepedik mellém magához húz.
A fejemet beburkolja a kölnije, szinte látom a felhőt, ahogy lebeg körülöttünk, és remeg. Követi a testünket, és várja, mikor rebbenhet szét, amint élesebb mozdulatot teszünk.
Mégis, csak ülök, kezemet az ölembe ejtve, a mellkasom lassan emelkedik fel s le, tisztán hallom a szívverésemet. Azt várom, hogy ő tegyen valamit.
A ragadozó a prédájával szemben, csak kerülgetjük egymást, amíg az egyik kiutat, a másik egy gyenge pontot keres.
— Mesélj nekem Eva, mikor halt Callum?
— Egy hónapja.
A torkom annyira száraz, hogy szinte tátogok. Valamiféle furcsa kábulatból ránt vissza Vic hangja, olyan érzésem van, hogy még a falakról is visszhangzik, onnan hozzám vágódnak a szavai.
Vicktor keze a vállamon van, míg másik keze elkapja az állam és maga felé fordítja. Ahogy belenézek a szemekbe, azokba a sötét, örvénylő lyukakba, elkap a félelem, az ösztöneimtől hajtva hátra lököm magam a kanapé széléig. Szerencsétlen helyzetben, már-már szinte fekve találom magam Vickel magamon. Még mindig azok a lyukak...
— Nincsen semmi baj, tőlem nem kell félned Eva — a fülem mögé tűri a hajat, ami az arcomba hullott, onnan az állkapocsvonalamon vándorolnak az ujjai, végig szaladnak rajta, végül az egész tenyere megállapodik az arcomon.
Becsukom a szemem, azt remélve, hogy mikor kinyitom Callum mellett ébredek, lélegzik, él, hallom a szíve minden egyes dobbanását. Az arcán halvány pír játszik, egy kissé borostás, mert utál hosszú hétvége alatt borotválkozni, egyszerűen túl lusta hozzá.
Most viaszos arca egy nyitott koporsóban néz vissza rám, a temetésről.
Vic forró ajkai hoznak vissza a kis irodába, és újra előre kap az a furcsa ösztönösség bennem, minden erőmmel benne, a kezem csattan az arcán. Azaz egy pillanat elég nekem, hogy a zsebéhez nyúljak, kikapjam a kulcsot, és elkezdek az ajtó felé rohanni. Az ingem hátulját megszorítják.
Megdermedek, hirtelen jég csordul az ereimben, csak a csípőmre szoruló forró tenyerek olvasztják meg bennem, amik visszarántanak az ölébe. A kulccsal a markomban az öklöm találkozik az arcával.
Fuss!
Remegő kézzel nyomom be a kulcsot a zárba, és fordítom el, a jég helyét forró félelem veszi át, úgy tépem fel az ajtót. Képtelen vagyok megállni, a tüdőm sajog, ég és levegőért könyörög.
Hallom, ahogy susognak az emberek, miközben kitörök az iskola kapuján, majd térdre esek. Zihálok, mint egy ló, és érzem, hogy nem sok választ el attól, hogy üvöltsek. Üvöltsek a világnak, magamnak... Callumnak.
Hatalmasat sóhajtok, könnyek lepik el az arcomat, belevájom a körmöm a karomba, kivakarni, kitépni akarok egy darabot belőle. Nem sírhatok. Annyira szánalmas vagyok. Furcsa, gurgulázó hang tör ki a torkomon, magam sem tudom megmondani, hogy nevetek, vagy bőgök, talán egyszerűen csak hömpölygök. Lassan, az árral, egészen úgy, mint az aulában.
Az riaszt fel a hisztérikus állapotomból, hogy valaki megragadja a vállam. Nem azaz óvatos, tapintatos mozdulat, amivel az idegenek közlik, hogy figyelj rájuk. Őrülten akarok ki szabadulni a szorításából, így egy hirtelen mozdulattal fordulok teljes testtel az idegen felé fordulok.
Arra készülök, hogy a kelleténél idegesebben megmondjam, hogy szálljon le rólam, hagyjon csak békén, azonban meglepetésemben eláll a szavam. A szőke lány.
— Kelj fel!
A hang olyan váratlanul ér, hogy cselekednem kell, teszem, amit mond. Felállok, végig a lányra meredve, képtelen vagyok elszakadni a tekintetétől, valahogy fogva tart, egészen addig, míg nem taszít egyet rajtam. Csak ekkor figyelek fel rá, hogy mennyien bámulnak minket, mintha valaki egy kört rajzolt volna körénk, amit áhítattal figyelnek, de nem mernek átlépni rajta. "Nézd, a halott srác csaja begolyózott." És még mindig nem süket.
Ahogy a szőke közelebb lép hozzám ijedten lököm el magamtól. Egyáltalán nem számítok rá, hogy ilyen nagyot taszítottam rajta, azt hittem éppen csak megtántorodik. Azonban mire észbe kapok Ms. Borell segíti fel a lányt, aki a karját fájlalja, arra eshetett. A tanárnő, ha tehetné, a szemével ölne. Számára csak rossz gyerekek vagyunk, akik összeverekedtek, és én fogok rosszabbul járni.
— Kislányom! Ezt még is hogy gondoltad?
Nem gondolkoztam.
— Szeretném, ha velem jönnél a tanáriba — felszisszen, ahogy Barbie baba ráhelyezte a testsúlyát a vállára. Az előbb, mintha még a karja fájt volna.
— Valaki legyen szíves, jöjjön ide segíteni Emmával!
Egy fiú odalép, kicsoszognak a látóteremből. Ms. Borell megigazítja a kontyát, mintha csak attól tartana, ez a kis erőfeszítés is szétrombolná a frizuráját. Mély levegőt vesz, és egy gyerekes pillanatom erejéig egy kuktára emlékeztet vörös fejével, hajával, a szájából kiáramló leheletével, ami meglátszik a hidegben. — Szeretném, ha befáradna az irodámba — tett egy az iskola kapujára mutató mozdulatot. Csak csöndesen bólintok.
Irodának nem nevezném a tanárit, a hosszú szoba közepén végig ért egy asztal, a műanyag, könnyen tisztítható terítőn meglátszottak a bemélyedések, ahol összeillesztették a kisebb asztalokat. Kávésbögre, kávégép, kávéfoltok éktelenkedtek mindenhol, félbehagyott reggelik, és naplók hevertek teljes káoszban, mintha valami hirtelen veszedelem miatt, mindenki elmenekült volna, a hátrahagyott tárgyak pedig itt árválkodnak. Oldalt több box sorakozott, íróasztallal, és két székkel. Ms Borell letelepedik az egyikhez, az asztalon halvány sárga alapon rózsaszín csíkos terítő terpeszkedik. Ahogy a nő besüpped a számítógép mögé, engem is hellyel kínál. Tehetetlenül rogyok le, az ugyancsak műanyag székre, egy ilyen nap után másra sem vágyom, mint a "kedvenc" tanárnőmmel folytatott lelkizésre, főleg, hogy sejtem, hova fogunk jutni vele.
— Eva... — sóhajt fel keservesen —, el sem tudom képzelni mit élhet most át. Az iskolánk is kifejezte már részvétét — bravó, azért ez a minim —, úgy véljük, hogy talán jót tenne neked egy hosszabb szünet.
Nem lepődöm meg. Mégis kedvetlenség fog el, ha nem is szívügyem ide járni, legalább elfoglal, az a monotonság, hogy felkelek, iskolában vagyok, hazajövök, tanulok, egy biztonságos állandóságot ad az életemnek.
— Akár... egy iskolaváltást is eltudnánk képzelni. Ne úgy kezeld, mintha kirúgtak volna, szimplán csak segíteni szeretnénk...
Igen, ez tökéletes tálalása az eltanácsolásnak. A szavai, az arca annyira mű, és manipulált, hogy nem érzek késztetést figyelni rá, kíváncsi vagyok mióta tervezgeti ezt a kis beszédet.
— Ó ne felejtsd el odaadni az anyukádnak!
A fejemet beburkolja a kölnije, szinte látom a felhőt, ahogy lebeg körülöttünk, és remeg. Követi a testünket, és várja, mikor rebbenhet szét, amint élesebb mozdulatot teszünk.
Mégis, csak ülök, kezemet az ölembe ejtve, a mellkasom lassan emelkedik fel s le, tisztán hallom a szívverésemet. Azt várom, hogy ő tegyen valamit.
A ragadozó a prédájával szemben, csak kerülgetjük egymást, amíg az egyik kiutat, a másik egy gyenge pontot keres.
— Mesélj nekem Eva, mikor halt Callum?
— Egy hónapja.
A torkom annyira száraz, hogy szinte tátogok. Valamiféle furcsa kábulatból ránt vissza Vic hangja, olyan érzésem van, hogy még a falakról is visszhangzik, onnan hozzám vágódnak a szavai.
Vicktor keze a vállamon van, míg másik keze elkapja az állam és maga felé fordítja. Ahogy belenézek a szemekbe, azokba a sötét, örvénylő lyukakba, elkap a félelem, az ösztöneimtől hajtva hátra lököm magam a kanapé széléig. Szerencsétlen helyzetben, már-már szinte fekve találom magam Vickel magamon. Még mindig azok a lyukak...
— Nincsen semmi baj, tőlem nem kell félned Eva — a fülem mögé tűri a hajat, ami az arcomba hullott, onnan az állkapocsvonalamon vándorolnak az ujjai, végig szaladnak rajta, végül az egész tenyere megállapodik az arcomon.
Becsukom a szemem, azt remélve, hogy mikor kinyitom Callum mellett ébredek, lélegzik, él, hallom a szíve minden egyes dobbanását. Az arcán halvány pír játszik, egy kissé borostás, mert utál hosszú hétvége alatt borotválkozni, egyszerűen túl lusta hozzá.
Most viaszos arca egy nyitott koporsóban néz vissza rám, a temetésről.
Vic forró ajkai hoznak vissza a kis irodába, és újra előre kap az a furcsa ösztönösség bennem, minden erőmmel benne, a kezem csattan az arcán. Azaz egy pillanat elég nekem, hogy a zsebéhez nyúljak, kikapjam a kulcsot, és elkezdek az ajtó felé rohanni. Az ingem hátulját megszorítják.
Megdermedek, hirtelen jég csordul az ereimben, csak a csípőmre szoruló forró tenyerek olvasztják meg bennem, amik visszarántanak az ölébe. A kulccsal a markomban az öklöm találkozik az arcával.
Fuss!
Remegő kézzel nyomom be a kulcsot a zárba, és fordítom el, a jég helyét forró félelem veszi át, úgy tépem fel az ajtót. Képtelen vagyok megállni, a tüdőm sajog, ég és levegőért könyörög.
Hallom, ahogy susognak az emberek, miközben kitörök az iskola kapuján, majd térdre esek. Zihálok, mint egy ló, és érzem, hogy nem sok választ el attól, hogy üvöltsek. Üvöltsek a világnak, magamnak... Callumnak.
Hatalmasat sóhajtok, könnyek lepik el az arcomat, belevájom a körmöm a karomba, kivakarni, kitépni akarok egy darabot belőle. Nem sírhatok. Annyira szánalmas vagyok. Furcsa, gurgulázó hang tör ki a torkomon, magam sem tudom megmondani, hogy nevetek, vagy bőgök, talán egyszerűen csak hömpölygök. Lassan, az árral, egészen úgy, mint az aulában.
Az riaszt fel a hisztérikus állapotomból, hogy valaki megragadja a vállam. Nem azaz óvatos, tapintatos mozdulat, amivel az idegenek közlik, hogy figyelj rájuk. Őrülten akarok ki szabadulni a szorításából, így egy hirtelen mozdulattal fordulok teljes testtel az idegen felé fordulok.
Arra készülök, hogy a kelleténél idegesebben megmondjam, hogy szálljon le rólam, hagyjon csak békén, azonban meglepetésemben eláll a szavam. A szőke lány.
— Kelj fel!
A hang olyan váratlanul ér, hogy cselekednem kell, teszem, amit mond. Felállok, végig a lányra meredve, képtelen vagyok elszakadni a tekintetétől, valahogy fogva tart, egészen addig, míg nem taszít egyet rajtam. Csak ekkor figyelek fel rá, hogy mennyien bámulnak minket, mintha valaki egy kört rajzolt volna körénk, amit áhítattal figyelnek, de nem mernek átlépni rajta. "Nézd, a halott srác csaja begolyózott." És még mindig nem süket.
Ahogy a szőke közelebb lép hozzám ijedten lököm el magamtól. Egyáltalán nem számítok rá, hogy ilyen nagyot taszítottam rajta, azt hittem éppen csak megtántorodik. Azonban mire észbe kapok Ms. Borell segíti fel a lányt, aki a karját fájlalja, arra eshetett. A tanárnő, ha tehetné, a szemével ölne. Számára csak rossz gyerekek vagyunk, akik összeverekedtek, és én fogok rosszabbul járni.
— Kislányom! Ezt még is hogy gondoltad?
Nem gondolkoztam.
— Szeretném, ha velem jönnél a tanáriba — felszisszen, ahogy Barbie baba ráhelyezte a testsúlyát a vállára. Az előbb, mintha még a karja fájt volna.
— Valaki legyen szíves, jöjjön ide segíteni Emmával!
Egy fiú odalép, kicsoszognak a látóteremből. Ms. Borell megigazítja a kontyát, mintha csak attól tartana, ez a kis erőfeszítés is szétrombolná a frizuráját. Mély levegőt vesz, és egy gyerekes pillanatom erejéig egy kuktára emlékeztet vörös fejével, hajával, a szájából kiáramló leheletével, ami meglátszik a hidegben. — Szeretném, ha befáradna az irodámba — tett egy az iskola kapujára mutató mozdulatot. Csak csöndesen bólintok.
Irodának nem nevezném a tanárit, a hosszú szoba közepén végig ért egy asztal, a műanyag, könnyen tisztítható terítőn meglátszottak a bemélyedések, ahol összeillesztették a kisebb asztalokat. Kávésbögre, kávégép, kávéfoltok éktelenkedtek mindenhol, félbehagyott reggelik, és naplók hevertek teljes káoszban, mintha valami hirtelen veszedelem miatt, mindenki elmenekült volna, a hátrahagyott tárgyak pedig itt árválkodnak. Oldalt több box sorakozott, íróasztallal, és két székkel. Ms Borell letelepedik az egyikhez, az asztalon halvány sárga alapon rózsaszín csíkos terítő terpeszkedik. Ahogy a nő besüpped a számítógép mögé, engem is hellyel kínál. Tehetetlenül rogyok le, az ugyancsak műanyag székre, egy ilyen nap után másra sem vágyom, mint a "kedvenc" tanárnőmmel folytatott lelkizésre, főleg, hogy sejtem, hova fogunk jutni vele.
— Eva... — sóhajt fel keservesen —, el sem tudom képzelni mit élhet most át. Az iskolánk is kifejezte már részvétét — bravó, azért ez a minim —, úgy véljük, hogy talán jót tenne neked egy hosszabb szünet.
Nem lepődöm meg. Mégis kedvetlenség fog el, ha nem is szívügyem ide járni, legalább elfoglal, az a monotonság, hogy felkelek, iskolában vagyok, hazajövök, tanulok, egy biztonságos állandóságot ad az életemnek.
— Akár... egy iskolaváltást is eltudnánk képzelni. Ne úgy kezeld, mintha kirúgtak volna, szimplán csak segíteni szeretnénk...
Igen, ez tökéletes tálalása az eltanácsolásnak. A szavai, az arca annyira mű, és manipulált, hogy nem érzek késztetést figyelni rá, kíváncsi vagyok mióta tervezgeti ezt a kis beszédet.
— Ó ne felejtsd el odaadni az anyukádnak!
Az utolsó mondatok, mielőtt szinte kilök az ajtón. Azért mekkora felüdülés lehet, hogy még egy problémával kevesebbel kell foglalkoznia.
