Tegnap történt egy kis technikai baki, nem volt internet, miután visszajött, nem töltötte be a blogspotot, szóval nem tudtam a szereplőket felrakni, de próbálom ezt a mai nap folyamán orvosolni.
De itt a prológus, és kissé idegesen fel is teszem, remélem elnyeri a tetszéseteket!
Callum ajkai forróak, ahogy a számhoz érnek libabőrös leszek, hiába
érzem magam túlságosan is felhevültnek. Kezei végig siklanak a mellemen, alig
egy pillanatra megállapodva, majd egészen a csípőmig ereszkednek le. Hátra dönt
az ágyon, hagyom, hogy tovább csókoljon.
Érzem, ahogyan az idő sűrűsödni kezd, ragacsos masszává válik
körülöttünk, amíg meg nem keményedik.
A tenyerem a hajában kalandozik, az ujjaimat végig húzom a fülétől
induló vonalon, egészen az álláig. Egyenesen a szemeibe nézek. Szeretem a
szemeit, annyira őszinték és kifejezőek, mint egy gyermeké. Muszáj
elmosolyodnom, amit ő nem röstell viszonozni. Érzem, hogy boldog vagyok, ilyen
egyszerűen, minden túlbonyolítást, és szócséplést mellőzve.
A tehetetlenség rám telepszik, majd méregként csorog az ereimben. A másodpercek nem akarnak eltelni, minden levegővétel nehezebb lesz.
A mentős rám néz, majd Callum élettelen szemeire, mozdulatlan testére, ami még mindig belém kapaszkodik.
— Gyere kislány — arrébb akar húzni, de képtelen vagyok elengedni Callumot. Tovább ölelem, míg beszélgetés zaja, kiáltások, az én kiáltásom, és hisztérikus sírásom szűrődik be a világomba. Tompán, egészen távolról.
Végül valaki felrángat, kába, lógó kezeimbe nyomja a nadrágom, egy női kéz pedig az ingem gombjait teszi rendbe. Nem vagyok képes ezzel törődni, sőt, csak most furakszik be a tudatomba, hogy eddig szinte meztelenül ültem egy idegen férfi társaságában. Ezen nevetnem kell, a saját, kurva nagy szerencsétlenségemen, hogy még most is képes vagyok kínos helyzetbe hozni magamat.
